Az együttjáték művészete: Kovács Zoltán fagottművész az SZTE BBMK új kamarazene oktatója

Pezsgő zenei élet már gyermekként

Kovács Zoltán zene iránti érdeklődése viszonylag korán megnyilatkozott: a figyelmes zenehallgatás mellett az éneklés volt az egyik kedvenc tevékenysége. Zenei fogékonysága már az óvodai nevelőknek is feltűnt, így szülei az intenzív zenei képzéséről ismert Marczibányi téri Kodály Iskolába íratták be Budapesten. Az intézményben csak úgy pezsgett az élet: a napi szintű énekórák, a zongoraoktatás és az aktív kórusélet biztosították számára a zenei alapokat. „Ez még egy olyan típusú oktatás volt, ahol az énekóra szerves része volt a zenetörténet bemutatása is. Így az első nyolc évben megismerkedhettem a zenetörténet legizgalmasabb időszakaival, a zeneirodalom legkiemelkedőbb műveivel. Nyolcadikosként például már olyan műveket hallgattunk, mint Arnold Schönberg Egy varsói menekült című alkotása, amely még a hivatásos zeneművészek számára sem egy általánosan ismert darab. Talán pont azért, mert ebben az iskolában annyi ilyen jellegű pozitív impulzus ért, választottam később a zenei pályát” – árulta el a művész.

A zene, ami belülről fakad

Hozzátette, fizikus szüleihez természetesen sokkal közelebb álltak a természettudományok, így szerették volna, ha ő is hasonló pályát választ. Amikor azonban a szülők látták, hogy fiuk tizenhárom-tizennégy évesen sokszor napi tíz órát zenél, számukra is egyértelművé vált, hogy gyermekük igazi hivatása nem lehet más, csak a zenei pálya. Középiskolai tanulmányait már a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta. „Rögtön két szakon kezdtem meg a tanulmányaimat. Az egyik a fagott volt, ahol ifj. Hara Lászlónál, a XX. század egyik legkiemelkedőbb hazai fagottművészénél tanulhattam. Ezt a hangszert viszonylag későn, tizenhárom évesen kezdtem el tanulni, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a későbbiekben majd zenekarban is játszhassak” – emlékezett vissza Kovács Zoltán. Másik szakként a zeneszerzést választotta, ahol Kocsár Miklós, Kossuth-díjas és kétszeres Erkel Ferenc-díjas zeneszerző volt a tanára. „Mindig szenteltem egy kis időt az improvizációra. Először természetesen nem szimfóniákat akartam írni, csak keresgettem a saját hangjaimat, saját harmóniáimat. Viszonylag hamar ráéreztem, hogy van egy olyan saját belső zenei világom, amit örömmel kiírok magamból. Zeneszerzőként a mai napig így alkotok; azt a zenét írom, ami egy természetes belső hallás nyomán születik meg bennem” – mondta el a művész.

A szakma elismerése sem váratott sokat magára

1987-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Ezekben az években született első zenekari műve is, a „Kísérőzene”, amely szakmai körökben is ismertté tette, s amellyel 1990-ben elnyerte a Magyar Rádió Nívó díját. „A Bartók Konzervatórium akkori igazgatója és karnagya, Szabó Tibor lehetőséget biztosított, hogy végzős növendékként zenekari művet írjak a konzervatórium zenekara számára. A Kísérőzene erre az alkalomra készült. A kompozíció sikere talán annak volt köszönhető, hogy már akkor felmutatott egy viszonylag egységes és sajátos zenei stílust és egy magabiztos zenekari hangszerelést. Ez utóbbi köszönhető volt annak az intenzív zenekari játéknak is, amely a hangszerelés feladatát a gyakorlati oldalról is segítette. Talán éppen ezért bízták rám volt tanáraim pont a hangszerelés tantárgy oktatását később, amikor lediplomáztam és a Zeneakadémia zeneszerzés tanáraként folytattam a pályámat. A véletlen pedig úgy hozta, hogy a Kísérőzene bemutató előadását én vezényelhettem a Zeneakadémián. Akkor még nem volt nagy gyakorlatom a vezénylésben, a későbbiekben viszont pont az ilyen típusú feladatok miatt végeztem el a karmester szakot is a Zeneakadémián” – idézte fel a művész.

A minőség biztosítéka: a kölcsönös figyelem

Tapasztalatai hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a kamarazene oktatásában is eredményesen adhassa át tudását az SZTE Bartók Béla Művészeti Kar hallgatóinak. „A kezdetektől fogva nagyon izgatott az a sok lehetőség, amely a közös zenélésből fakad. A kamarazenét akár a sport csapatjátékaihoz is hasonlíthatom: roppant izgalmasnak találom – akár egy kamarazenei formációról vagy éppen egy zenekari szituációról van szó –, hogy itt együtt kell dolgozni egymással. Egy igazán jó zenei interpretációhoz is alapvetően csapatjátékos szellemiségre van szükség. Azért is örülök, hogy a Szegedi Tudományegyetemen kamarazenét taníthatok, mert nagyon fontosnak érzem, hogy az egyéni hangszeres tanulás mellett ezt a típusú szemléletet is megtanulják a hallgatók. A főtárgy tanároknak természetszerűleg nincs igazán alkalmuk arra, hogy az ilyen típusú összefüggéseket megismertessék a hallgatókkal. Ott jellemzően az önálló hangszeres tudás fejlesztése a cél. Amikor viszont ketten-hárman-tízen egy kamaraegyüttesben, vagy akár negyvenen-ötvenen egy zenekarban együtt játszunk, akkor már egy bizonyos szintet, minőséget csak úgy tudunk létrehozni, ha mindannyiunkban kialakul egy kölcsönös figyelem az adott zenei folyamatokon belül. Ez sokszor nagyon összetett feladat és egy más típusú, magasabb szintű odafigyelést igényel. Ilyenkor nem elég csak a saját szólamunkra és hangszerünkre koncentrálnunk, hanem a zeneszerző által megkomponált zenei szövetben kell megtalálnunk a pontos helyünket, szerepünket” – vallja Kovács Zoltán.

Kovács Zoltán. Fotó forrása: Kovács Zoltán.

Zenei élmény és tapasztalat

Mint folytatta, ahhoz, hogy az előadóművészet varázslata tényleg megszülessen, nagyon komplex módon kell megközelítenünk az adott kompozíciót. „Amikor kamarazenéről beszélünk, akkor szót kell ejtenünk többek között a zeneművek felépítéséről, formájáról, struktúrájáról, stílusáról, de figyelmet kell fordítanunk az intonációra, a dinamikai különbségekre, a megfelelő belső arányokra. A feladat tehát rendkívül összetett, nagyon sok mindent kell összhangba hozni ahhoz, hogy előadóművészi szempontból közös nevezőre jussunk egy-egy művel kapcsolatban. Harmincöt éve vagyok a Magyar Állami Operaház zenekarának egyik I. fagottosa, ugyanennyi ideje vagyok a zeneszerzői pályán is, alkalmanként karmesteri munkáim révén is rálátásom nyílik egy-egy feladat nehézségeire. Abban bízom, hogy az eddigi pályafutásom alatt megszerzett tapasztalataimat sikerül majd továbbadnom az SZTE Bartók Béla Művészeti Kar hallgatóinak” – fogalmazott a művész.

Felidézte, hogy nagyon fiatalon került be a Magyar Állami Operaház Zenekarába. Már huszonegy évesen kisegítőként játszott a zenekarban, egy évvel később pedig egy sikeres próbajátékkal elnyerte az I. fagottos posztot. „Szerencsésnek érzem magam, hogy az Operazenekar tagja lehetek. Jó ehhez az együtteshez tartozni és magát a műfajt is kifejezetten megszerettem. Rengeteg felemelő zenei élményt élhettem át az elmúlt évtizedekben az Operaház falain belül. Az operai munka emellett zeneszerzőként is nagyon sok tapasztalattal gazdagított, hiszen rendkívül tanulságos volt belülről is érezni, érzékelni, hogy hogyan komponált Mozart és Puccini, vagy éppen Verdi és Wagner. Ez egy egészen más típusú megismerés, mint hogyha csak a partitúrát elemeznénk. Talán a kettő együtt adhat egy zeneszerző számára igazán komplex élményt egy-egy szerző vagy mű kapcsán” – vélekedett.

A hazai zenei közösség meghatározó tagja

Kiemelte, a Magyar Állami Operaházban félállást tölt be, hiszen zenekari munkája mellett az is nagyon fontos, hogy lehetősége legyen az alkotásra, saját darabjai megkomponálására, illetve szakmai közéleti munkájára. Kovács Zoltán ugyanis meghatározó alakja a hazai zenei közéletnek is. 2004 óta a Zeneszerzők Egyesületének elnökségi tagja, ahol a Zeneműkiadói Támogatások Kuratóriumának munkájában is részt vesz. Emellett 1998-tól az Artisjus Jogvédő Egyesület, valamint 2004-től a Magyar Zeneművészeti Társaság tagja. 2018 és 2025 között a Bartók Rádió Zenei Lektorátusának tagja. 2012 óta levelező-, majd 2013 óta rendes tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, ahol zeneszerzőként és karmesterként is aktív szerepet vállal. Sokoldalú művészeti tevékenysége 2025 szeptemberétől a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karon végzett oktatói munkájával gazdagodott.  

„Nagy örömmel foglalkozom a tehetséges fiatalokkal; jó látni azokat az elhivatott ifjú művészeket, akik hittel és lelkesedéssel viszik tovább közös hivatásunkat. Kamarazene tárgyat tanítok, emellett a zenekari koncertek fúvóshangszeres felkészítésében segítem a hallgatókat. Kiváló karmester kollégám, Hamar Zsolt, a Magánének Tanszék főiskolai docensének munkáját örömmel segítem, hiszen több évtizedes szakmai és baráti kapcsolatunk eredményeként már számtalanszor tudtunk jól együttműködni” - részletezte. Elmondta, a budapesti zsúfoltság után felüdülés számára Szeged nyugodtabb és meghittebb hangulata, karaktere. De nem csupán ezért kedveli a várost. Szegedhez több szálon is kötődik: az egyik személyes jellegű, hiszen nagyobbik lánya nemrégiben itt végzett az SZTE BTK pszichológia szakán, de szakmai szempontból is nagyon sok élménye fűződik a városhoz. Többször volt a Vántus István Kortárszenei Napok szerzője, és az elmúlt években Gyüdi Sándor vezényletével a Szegedi Szimfonikus Zenekar is több művét adta elő emlékezetes, szép előadásban.

Kovács Zoltán a Magyar Állami Operaház Zenekarával az Erkel Színházban adott szimfonikus hangversenyen. Fotó: Berecz Valter/Operaház FB

Meg kell teremteni a harmóniát

Ilyen inspiráló közegben pedig kétségkívül nagy öröm dolgozni a fiatalokkal, akik Kovács Zoltán tapasztalatai alapján rendkívül fogékonyak, gyorsan tanulnak, és mély elkötelezettséggel fordulnak a zene felé. „El kell érni, hogy az egyes művekből minden szempontból kiérlelt és kidolgozott előadások szülessenek. Hosszú út vezet addig, amíg a különböző habitusú és hangszeres tudású hallgatók közös játéka valóban összhangba, harmóniába kerül. Ehhez tanárként gyorsan fel kell mérnem, hogy kinek mely területen van leginkább szüksége segítségre, fejlődésre ahhoz, hogy a közös munka végül a lehető legjobb eredményt hozza” – mondta el Kovács Zoltán.

Hozzátette, nagyon fontosnak tartja, hogy minden egyes zenész magasabb szinten is át tudjon tekinteni egy-egy művet. Tudja formailag elemezni, legyen rálátása, hogyan tagolódik a kompozíció, mikor változnak a karakterek, tempók. A maga komplexitásában is értse a darab egészét, ne csak a saját hangszerén keresztül próbálja megközelíteni annak előadásmódját. „Ehhez egy kicsit zeneszerzőnek kell lenni, olykor talán egy kicsit karmesternek és természetesen a saját hangszerét is magabiztosan kell kezelnie a hallgatónak. Nekem éppen az a dolgom, hogy ezt a szerzői-karmesteri szemléletet is megismertessem leendő kollégáimmal, mert így alakítható ki egy igazán tudatos előadói koncepció egy-egy mű interpretációjával kapcsolatban” – árulta el a művész.

Véleménye szerint ez egy hosszú út, amelynek nincs olyan állomása, amikor a zenész hátradőlhet, és azt mondhatja, kész van. „Harmincöt év után is folyamatosan igyekszem fejleszteni hangszeres tudásom, miközben zeneszerzőként is próbálok nyitott maradni. Figyelem, hogy mit komponálnak a kortársak, melyek azok a technikák, amelyek számomra is érdekesek lehetnek, s melyeket esetleg integrálni tudok saját zenei nyelvezetembe. Úgy gondolom, hogy a tanulás folyamata soha nem szakadhat meg; bármilyen hosszú pálya is áll mögöttünk, a tanulás mindig fontos része kell, hogy maradjon az életünknek” – vallja Kovács Zoltán.

Egy izgalmas világ, melynek jó a részese lenni

A kortárs klasszikus zene szerepe napjainkban is izgalmas kérdés. Milyen szerepet tölt be a klasszikus zene társadalmunkban, és hol találja meg közönségét? „Szomorúan tapasztalatom, hogy a zeneoktatás visszaszorulásával a közízlés fokozatosan veszít kifinomultságából. Az emberek egy jelentős része már egyáltalán nem ismeri azt a fajta klasszikus zenekultúrát, amiben mi hittünk és hiszünk. Ez a tapasztalat sajnos a kortárs zene vonatkozásában is érzékelhető. A közönség nem lett befogadóbb, nyitottabb. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az elmúlt évtizedekben érdekes módon mintha a kortárs komolyzene nyitott volna a közönség felé. A műfaj zenei kínálata érzékelhetően sokszínűbb, érdekesebb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A pályám kezdetén még erősen élt az a tendencia, hogy ha valaki ezt a hivatást választotta, attól stilisztikai szempontból elvárt a szakma egy bizonyos zeneszerzői attitűdöt. A szigorúan kijelölt utat kellett járnia, és akinél ez tehetséggel is párosult, többé-kevésbé érvényesülni tudott a pályán.

Kovács Zoltán. Fotó: Magyar Művészeti Akadémia

Később éppen a mi generációnk kezdte el ezt a kötöttséget feloldani, s azt láthatjuk, hogy ma már a kortárs zeneszerzők nagyon sokféle stílusban komponálnak, sokoldalú és színes látásmóddal, megközelítéssel. Van, aki továbbra is a huszadik századi tendenciákat követi, mások inkább egyfajta neoklasszikus irányt képviselnek, s vannak olyanok is, akik a különböző stílusok összefonódásában, például különböző „világzenékben” találják meg saját útjukat. Szerintem ez egy jó dolog, mert újra kialakult egyfajta művészi szabadság. Én abban hiszek, hogy hallgatóként, közönségként el kell fogadnunk azt a zenei közeget, melyben a szerző alkot, s abban kell megpróbálnunk megérteni és megérezni, hogy mennyire értékes az adott mű. Úgy gondolom, akkor tud hatni igazán a zene, ha a közönségben is van nyitottság és befogadókészség, hiszen nem a kifejezésmód vagy a zenei nyelv a lényeg, hanem a mű szellemisége, üzenete. Ez egy nagyon izgalmas és gazdag műfaj, mely folyamatosan újabb és újabb élményekkel gazdagíthatja életünket!” – zárta gondolatait Kovács Zoltán.

Fülöp Tímea
Borítóképen: Kovács Zoltán. Fotó forrása: Kovács Zoltán.