- Tanult teológiát, elvégezte az SZTE jogelődje, a József Attila Tudományegyetem és a Délmagyarország újságíró képzését, történelem és művészettörténet diplomát is szerzett. Eléggé kacskaringós út vezette önt a művészettörténetig.

- Amikor az 1980-a évek második felében gimnáziumba jártam, színház- és filmrendezőnek készültem. Akkor annak volt esélye bejutni a színház és filmművészeti főiskolára, aki előtte bölcsész diplomát szerzett. Időközben ez az ambícióm elkopott. A művészettörténet már középiskolás korom óta nagyon érdekelt, az egyik tanárom, Harmath Klára mesélt nekem erről a tudományról. A történelmet mindig szerettem és a művészetet is, és ez nagyon megtetszett. Így amikor az ELTE-re kerültem, mindkét szakra felvettek és diplomáztam is, de alapvetően művészettörténész vagyok. A teológia egy kaland volt, és nagyon jó előkészítő: latint, ógörögöt egyháztörténetet, egyházművészettörténetet és ikonográfiát tanultunk. Földrajz szakra is fölvettek, de végül azt nem kezdtem el. Beadtam a jelentkezésemet régészetre is. Azt hiszem, ez egy fiatalember nagyon sok irányú érdeklődése volt, ami összeköti őket, hogy humán tudományokról van szó.

- Hogyan került képbe az újságírás?

- Az újságírás a teológia kapcsán jött, mert lehetőségünk volt arra, hogy B szakként elvégezzük. Az energiáim kihasználatlanok voltak, úgy érzetem, hogy ez a teológia mellett még belefér. Tudatosan készültem már akkor a művészettörténetre, de elvégeztem a kétéves újságíró kurzust is. Megjelent egy-két képzőművészeti recenzióm, írásom kiállításokról, néhány zsenge, de ahogy felkerültem az ELTE-re, ez is megszakadt. Nem akartam újságíró lenni, de nagyon érdekelt, adott volt a lehetőség, jó tanárok tanítottak, ezért elvégeztem.

- A diploma után mivel foglalkozott?

- Volt egy vargabetű: egy ELTE-s kollégámmal nyitottunk egy antikváriumot, két-három évig csináltuk. Aztán 2000-ben visszajöttem Szegedre, akkor hívott meg az egyetem, először a rajz- művészettörténet tanszék előadónak, azután pedig Makk Ferenc professzor úr a Bölcsészettudományi Karra, történelem segédtudományai tanszékre is meghívott. Akkor kerültem az egyetemre, és azóta is megszakítás nélkül oktatok a Szegedi Tudományegyetemen.

- 2007-ben a REÖK palotába került kurátornak. Hogyan találta meg Önt ez a feladat?

- Ennek hosszú története van. Többféle lobbitevékenység indult el amiatt, mert bezárt a Horváth Mihály utcai képtár, a szegedi művészek kiállítóhely nélkül maradtak, de nemcsak a szegediek, hiszen a képtár nagyon sok országos kiállítást szervezett. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete is kilincselt, hogy legyen Szegednek képtára. Nagyon sok, szegedi városi tulajdonban lévő üres épületet megnéztünk, ami méretei, elhelyezkedése folytán alkalmas lett volna képtárnak, és végül a Reök-palota volt a befutó. Akkor már ezzel párhuzamosan a Szegedi Szabadtéri Játékok is gondolkodott az épület hasznosításában, és itt értek össze a szálak. A város akkor a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatóságára, mint önkormányzati tulajdonú cégre bízta ennek az irányítását, szervezését. 2006 év végén az akkori szabadtéri menedzsmentje engem hívott meg a Reök kurátorának, az intézmény művészeti vezetőjének.

- A REÖK után a Bartók Béla Művészeti Karra vezetett az útja, a kar dékánja. Rögtön igent mondott?

- Nem. Az életemben valahogy mindig úgy történt, hogy minden számomra fontos munka, vagy olyan munka, amiről utólag derült ki, hogy fontos volt, váratlanul ért abban az értelemben, hogy soha nem kértem, vagy nem ambicionáltam, nem pályáztam rá. A REÖK palotánál a felkérésre több hét után mondtam igent. Akkor még nem lehetett látni, hogyan fog majd ez működni, hiszen mi a képzőművész szakma irányából kezdtünk el gondolkodni, és a szabadtérinek nem voltak referenciái képzőművészeti értelemben. Most utólag azt kell, hogy mondjam tizenvalahány év után, hogy sokunk számára ez nagyon jól működő dolog, sikertörténet. A Bartók Béla – akkor még Zeneművészeti – Művészeti Kar esetében az elődöm, akkori dékán, Tóth Péter keresett meg. Nagyon sok emberben gondolkodott abban az időszakban, hogy ki lehetne az utódja a dékáni székben, és azt mondta, hogy több jelölt közül rám gondolt. Ezen nagyon meglepődtem. Abban az értelemben persze nem, hogy mi már gondolkoztunk azon több éve, hogy a zeneművészeti kart alakítsuk át egyfajta összművészeti karrá. Egy heti gondolkodás után vállaltam el, azzal, hogy az én személyem lenne arra egyfajta garancia, hogy a vizuális művészetek irányába is el tudjuk mozdítani ezt az intézményt. Ezért mondtam igent. Most még a hagyományoknak megfelelően csak a zeneművészeti oktatás folyik a karon, de közben nagyon beleszerettem ebbe a dologba, és magamévá tettem a zenei oktatás ügyét is. Ez persze nem azt jelenti, hogy lemondtunk volna a jövőbeli vizuális képzésekről, sajnos a jelenlegi helyzet miatt le fog lassulni a folyamat, de bízom benne, hogy előbb-utóbb elindul az épületünk felújítása, és el tudunk indulni majd más művészetek irányába is.

- A döntéseit illetően mindig ilyen megfontolt?

- Nem hiszem. A megfontoltságom ebben a két ügyben abból indult ki, hogy tudtam: nagy fába vágom a fejszémet. Olyan munkákról lesz szó, amelyek teljes embert kívánnak. És mivel megvannak továbbra is az ambícióim, hogy művészettörténészként, kutatóként publikáljak, írjak, kutassak, van egy fajta elméleti elkötelezettségem elég rég óta. Tudtam, hogy a REÖK-beli kurátorság vagy a dékáni feladatok nagyon nagy koncentrációt kívánnak, és sok adminisztratív, operatív és szervezési feladattal is járnak. Számomra fontos, hogy a gyakorlat és az elmélet oldaláról is mindig ott legyek az események sűrűjében, szükségem van erre a sokszínűségre. De mindkét esetben tudtam azt, hogy bizonyos áldozatokat hoznom kell abban az értelemben, hogy le kell mondjak a publikálásról, a kutatásról, hogy háttérbe kell valamilyen módon szorítanom ezeket. És ez így is történt: az elmúlt 5-6 évben ugyan elég sokat publikáltam – az előtte való 7-8 évben nem -, viszont helyette kaptam a kurátori tevékenységet, a kiállításrendezéseket, ami ugyan ennek a szakmának egy másik oldala. A BBMK esetében pedig annak volt betudható a megfontoltságom, hogy tisztában voltam azzal, ez egy óriási feladat, tudtam, hogy nemcsak az intézmény szakmai irányításáról van szó, ami a zeneművészet kapcsán számomra teljesen idegen terület, még ha tizenegynéhány éves korom óta a komolyzene rajongója vagyok. De ez egészen más, mintha valaki gyakorló zeneművészként vagy előadóként kerülne ennek az intézménynek az élére. Tehát az egyik az volt, hogy egy teljesen idegen területről van szó, a másik pedig, hogy tudtam: itt egy épület felújításáról, költözésről, teljes strukturális átszervezésről van szó, inkább ennek szólt, hogy gondolkodnom kellett ezen.

- A Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést kapta kiemelkedő színvonalú művészettörténészi, kurátori és oktatói munkája elismeréseként. Kurátorként kellett olyan képzőművész kiállítását meg szerveznie, aki nem állt közel a szívévhez, vagy kimondottan nem szeretett?

- Ilyen egy kurátorral előfordulhat, bár én azért azt gondolom, hogy egy kurátornak autonómnak kell lennie a helyzethez és a lehetőségekhez képest. Egészen más egy független kurátor, és egészen más egy intézményi kurátor helyzete. Egyrészt az intézményi kurátor, ha egy komoly és nagy intézménynek az élén áll, akkor óriási lehetőségekkel rendelkezik, más az anyagiés az infrastrukturális bázis mögötte, mások a lehetőségei.Az a szervezet, amely olajozottan működik, nagy és kiváló kiállítások létrehozatalára viszonylag gyorsan képes, tehát adott idő alatt sokkal több nagy kiállítást tud megszervezi, mint egy független kurátor, aki teljesen magára van hagyva. Egy független kurátornak lobbizni kell a pénzért, illetve a sajtó felé, ki kell találni a forgatókönyvet,sok esetben mindent egy személyben ő csinál. Nyilván ebből a helyzetből sokkal nehezebb nagy, jelentős kiállításokat létrehozni, viszont ott van a szabadsága, hogy ha befogadják a kiállítását, akkor nem olyan sok mindenre kell tekintettel lennie, mint intézményi kollégájának. Egy kurátornak tekintettel kell lennie a különböző érzékenységekre, beidegződésekre. Adott esetben annak a városnak, amelyben él, van egy kulturális szövete, természetesen ez egy érzékeny hálózat, ezt ki kell tapasztalni az évek alatt, hogy ez hogyan működik. A két lehetőség tehát egészen más, mind a kettőnek meg vannak az előnyei és a hátrányai. Én nagyon szeretek kurátorkodni, az mellett, hogy amit mi annak idején az ELTE-n kaptunk, az egy klasszikus művészettörténeti képzés volt, kvázi tudósképzés. Abszolút elitista tudományos oktatás folyt, ami nem a gyakorlati tevékenységekre készített fel. Nagyon magas pontszámokkal kerültünk be, és volt egy nagyon egészséges versenyszellem a kevés hallgató között. Minket humán tudósnak képeztek ki, és én is így készültem a pályámra. És aztán a 90-es években megjelent nálunk is a kurátori típusú szemlélet, elképzelés, az intézmények is átalakultak. Én ebbe csöppentem bele, és a magam bőrén kellett nagyon sok mindent megtanulni erről a szakmáról, és a mai napig is tanulom. Számomra nagyon fontos, hogy állandóan új kihívásokattalálok benne, hónapról hónapra egészen más szemléletekkel találkozom. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: egy intézményi kurátor néha lehet, hogy csinálszervez olyan kiállításokat, amely nem feltétlen az ő szabad választása, vagyesetleg ő azt nem választaná – az én pályámon egy vagy kettő volt ilyen összesen, és az is a legelején. Akkor voltak is ebből konfliktusok, de aztán mindenki rájött, hogy ha hosszú távon velem szeretne együtt dolgozni, akkor kénytelenek leszünk az én utamon menni, mert vagy én szakítok az intézménnyel, vagy ők velem, tehát itt van egy olyan pont, amiben nem lehet kompromisszumot kötni, és ez a kvalitás. A művészi minőség. Ha egy olyan művész kiállításáról van szó, aki nem az én személyes kedvencem, például gyűjtőként nem raknám ki a munkáját a nappalim falára, viszont ettől független nagyon komoly művésznek tartom,és nagyon fontosnak tartom a munkásságát, akkor természetesen megrendezzük az ő kiállítását is.

- Kurátorkén mely kiállítások voltak a kedvencei?

- Nagyon sok volt. Az a szemlélet, ami ifjú korom óta jellemez mai napig is, hogy sok féle humán tudomány érdekel, és igyekszem tájékozott maradni, reményeim szerint a kiállításrendezői tevékenységemre is rányomja bélyegét. Az elmúlt egy évtizedben 170 kiállítás kurátora voltam, ebben volt Rembrandt, grafikai kiállítás, Andy Warhol – most például Kecskeméten készülök egy Warhol-kiállításra -, Alfons Mucha, Miró, Picasso, tehát nemzetközi nagy nevek is, és természetesen nagyon sok magyar kortárs művész, életmű kiállítások és csoportos, nagy kiállítások, nyári tárlatok, táblaképfestészeti biennálék. Számomra ez folyamatoskihívást jelent.Abban az értelemben gondolom, ha létrehozunk egy nagy életmű kiállítást, és a következő pedig egy csoportos kiállítás lesz, vagy éppen a Móra Ferenc Múzeumban viszünk a közönség elé egy kisebb mélyfúrást egy szegedhez kötődő művész munkáiból, ilyen volt például a Moholy-Nagy és a szegedi avantgárd, akkor az engem inspirál. A kis méretű tárlatoksokszor nagyobb elmélyültséget kívánnak. Szeretem ezeket a madártávlatokat és békaperspektívákat sűrűn és folyamatosan váltogatni. Ez tetten érhető a művészettörténészi munkámnál is, például a disszertációmat a késő középkortól a barokk művészetig terjedő periódusra reflektálva írtam szakrális témában, annak ellenére, hogy engem legtöbben talán a kortárs művészetek kapcsán ismernek. Viszont ugyan olyan otthon érzem magam a barokk művészetben és a firenzei reneszánszban, mint a 21. század művészetében, és nem is szeretnék lemondani erről az attitűdömről, ami picit ellentétes a magyar humántudományban megszokott normákkal, hogy valaki specializálódik, és egy-egy korszak kiváló szakértőjévé válik. Én azt gondolom, hogy a művészettörténetben, a humán tudományokban igenis kell a nagyon széleskörű kitekintés, és talán pont ezért van az, hogy hiszem, egy egyetemi oktatónak sem kell állandóan az elefántcsonttoronyban lennie, hanem többek között legyen múzeumi, kiállítási szakmai gyakorlata is.

- Mit jelent Önnek a kitüntetés?

- Nagyon megtisztelve éreztem magam, amikor értesítettek arról, hogy fölterjesztés történt több szakmai intézmény részéről. Ami kellemes meglepetés volt, amikor a Magyar Közlönyben megjelent, azt külön értékeltem, hogy nemcsak művészettörténészi és kurátori, hanem az oktatói munkámat is elismerték. Ugyanis ez számomra nagyon-nagyon fontos. Talán ez az, ami háttérbe szorul, ha valaki olyan munkát végez, ami szélesebb közönség előtt zajlik, és ezt külön méltányolom, hogy hogy nemcsak a látványosabb, a sajtóból könnyebben tetten érhető munkásságomért kaptam az elismerést. Hiszen egyébként az egésznek a hinterlandjátez adja. Meggyőződésem, hogy azokat az egyetemi oktatókat, akik a munkájukat komolyan gondolják, az oktatás folyamatosan frissen tartja, hiszen állandóan készülni kell, új tanulmányokat, könyveket kell olvasni. Oktatóként a fiatalokkal való találkozás, az új nézőpontokkal, szempontrendszerekkel való szembesülés engem is rákényszerít arra, hogy hétről hétre újragondoljamazon ismereteimet, amit a fejemben van. A kitüntetés egyfajta visszajelzés. Egyébként számomra a legüdítőbb dolog az, hogy engem hagytak és hagynak dolgozni, hogy azokon a területeken tevékenykedhetek, amire mindig is vágytam. Ennél nagyobb kitüntetés számomra nincs.

SZTEinfo: Antal Éva Eső

Fotó: Bobkó Anna

KERETES:

Dr. Nátyi Róbert a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karának dékána. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténet, majd történelem szakos diplomát. A József Attila Tudományegyetemen újságíró végzettséget szerzett, és egy évet hallgatott a Szegedi Hittudományi Főiskola teológia szakán. Szakterületei: művészettörténet, művészettörténet tudománytörténete, ikonográfia, ikonológia, képtudomány, kortárs és modern művészet és művészetelmélet, kurátori tevékenység elmélete és gyakorlata, művészethamisítás kérdései, XX. századi magyar műgyűjtés történet, XIX-XX. századi magyar festészet, szecessziós építészet, XX. századi magyar grafika története, Szeged képzőművészete.